FORDÍTÁS ALATT
1
LAKE – 1993
Igazságtalanságnak éreztem, hogy három óra hosszát töltök egy osztályteremben, hogy utána még harminc percet várjak a parkolóban. Mondjuk tehettem volna ellene, esetleg hazasétálhattam volna, vagy elmondhattam volna a szüleimnek, hogy a nővérem megint késik – de bármelyik opció elkerülhetetlen vitához vezetett volna. Apa biztos kiabált volna Tiffanyval. Ő pedig bizonyára rajtam verte volna le a büntetést. Egyébként sem lenne értelme, hisz már csak két nap maradt a nyári suliból. Még nem szereztem meg a jogsim, szóval mégis mi jogom lett volna panaszkodni? Ehelyett azt tettem, amit bármely másik délután és elővettem az egyik kötelező olvasmányt, aminek a végére kellett érnem, míg a nyár vége előtt.
Pár oldallal később Tiffany kanyarodott be a sarkon, és megállt a járdaszegély mellett.
Szállj be – mondta, mintha épp késésben lenne valahonnan, annak ellenére, hogy én
voltam az, aki várt rá ugyanazon a helyen már negyvenöt perce.
Gyerünk. Haladj.
A megélhetésszerű munkanélküli, tizenkilenc éves nővérem még mindig otthon élt, Anyánk főztjét ette, és folyamatosan zsebpénzt kapott Apánktól, aki mindig azzal fenyegette, hogy nem ad neki egy pennyt sem. Egyetlen dolga volt csak, hogy hozzon és vigyen a suliból. Átgurulva a stoptáblákon hazafele menet, választ adott a nagy kapkodásra.
Ha Brad hívna, nem akarok lemaradni róla. Már száz éve arra várok, hogy randira
hívjon.
Elég nehéz volt figyelmen kívül hagyni, hogy huszonnégy kilométer per órával túlhaladja a megengedett sebességhatárt – az ablak le volt húzva, a szél meleg volt, és még hat hét volt hátra a nyárból. De Tiffany jobban tudta.
Le fognak kapcsolni, és akkor Apa elveszi a kocsidat – figyelmeztettem.
Talán egy napra, utána úgyis visszakapom.
Nem lenne egyszerűbb, ha te hívnád el Bradet?
Nem, ha nem akarok kétségbeesettnek tűnni – mondta a tudás levegőjével, mintha
bölcsességgel ruházta volna fel. A maga módján tényleg az volt. Nekem fogalmam sem volt ezekről a dolgokról.
Akarsz később zenei videókat nézni a neten?
Rengeteg olvasnivalóm van.
Vagy olvasol, vagy házit csinálsz egész nyáron – jelentette ki – Az óráidnak
gyakorlatilag már vége. Lazíts már egy kicsit.
A Dél-Kaliforniai Egyetem nem „laza” diákokat keres. Apám szerint a nyár a „lusta diákok kigyomlálásának időszaka” – mint a barátaim, akik jelen pillanatban is valószínűleg a parton lógnak.
Fogok is. Két nap múlva.
Ez akkor azt jelenti, hogy csinálnunk kell valamit a hétvégén. Valami klisés dolgot,
mint a Fun Zone Balboánál. Jégkrémet ennék, mint régen, gyerekkorunkban.
Egy dolgot sosem tudtam előre megjósolni Tiffanynál, hogy mit mond majd legközelebb. A legtöbb napokon a közelében sem akart tudni. Míg máskor, beront a szobámba, lehuppan az ágyamra, és végeláthatatlan szóáradattal ecseteli a napját. Csak két fokozaton égett, idegesítő, idősebb testvér, vagy legjobb barátnő. Jobban szerettem az utóbbit…különben valami fontos dolog tanulmányozásának a közepén találtam magam.
Talán – feleltem.
Szem forgatva felkapcsolta a rádiót a „Runway Train” adón, és egész hazáig énekelt. Leparkolt a zsákutca járdája szélén, közel a szomszéd házhoz, ahol épp építkezés volt. Az egyik kemény sisakos fazon ránk fütyült.
Hello szöszi!
Tiffany kinézett az ablakon.
Tessék?
Gyere ide egy percre.
Miért is nem voltam meglepődve azon, hogy Tiffany válaszolt? Ha egy pasinak voltak szemei és az pont felé irányultak, azt mindig észrevette. Ez talán nem sokat jelentett, hacsak időről időre fordult volna elő, de Tiffany egy Kaliforniai szépség volt tetőtől talpig.
Elég sok vita tárgyát képezte az építkezés, mióta megkezdődtek a munkálatok még a nyár elején. Az Apám ki nem állhatta a zajt, a mocskot, és a fickót, akiről meg volt győződve, hogy szemet vetett Anyára és a nővéremre. Ehhez nekem semmi közöm nem volt, így nem nagyon foglalkoztam vele. Azonban, ha tényleg ennyire mérges a pasasra, aki Tiffanyt nézte, egész biztos, hogy nem akarja, hogy szóba álljon bármelyikkel is.
Tiffany megdöntötte a visszapillantó tükröt, a frufruját egyik oldalról a másikra fésülte, majd vissza előre. Összedörzsölte az ajkait.
Nincs egy rúzsod?
Egy kartonra való Candy Kisses ajakbalzsamot hordtam a táskámban különböző ízekben, mint vanília-cseresznye, rágógumi, és a kedvencem, görögdinnye. Itt voltam, a középiskola junior évének kapujában, és még mindig „túl fiatal” a sminkhez. Mindennek ellenére, a barátaim már mind viseltek. Sőt Tiffany is megkapta ezt a kiváltságot a nyáron még az első évének megkezdése előtt. Engem nem nagyon érdekeltek ezek a dolgok, mégis túlzottan is nagy becsben tartottam az ajakbalzsamomat. Az én jótékonykodásomnak is voltak határai. Átkotortam a tolltartómat, amíg meg nem találtam a vanília-cseresznyéset, és átadtam neki. Tiffanynak semmit sem jelentett, aki éppen könyékig beletúrt, majd egy tonnát magára kent, utána összepattintotta és az ölembe hajította.
Köszi.
Kiszállt az autóból, a Steve Madden magastalpú platformjai inogva követték minden lépését, ahogy átlépett a járdán a piszokba. Átdobtam a táskám a vállamon és utána eredtem, hogy megzavarjam a beszélgetését a munkással.
Nem szabadna itt lennünk.
Akkor miért nem mész be? – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna. Ez nem javaslat
volt. A férfi lentebb pillantott a felsőjén.
És hagyjalak itt egyedül? – kérdeztem.
A fekete farmer szoknya derekát veszélyesen magasra húzta. Egy miniszoknya, magassarkú platformos cipővel nem épp egy építkezéshez illő viselet, de mégis mit tudhattam én? Kevesebbet, mint egy átlagos tizenhat éves, mondta volna Tiffany. A tizenkilenc évesek. Na ők aztán sokkal többet tudtak, sokkal több dologról. Főleg, hogy hogyan öltözz egy férfi közelében.
Mennyi ideig tart megépíteni egy házat? – kérdezte frufruját oldalra söpörve. Miután
észrevette a hibát, gyorsan visszaigazította. Minden áldott reggel legalább tíz percet
töltött azzal, hogy kis tépő mozdulatokkal hétköznapi göndörséget kölcsönözzön neki.
Attól függ. Elég gyorsak vagyunk.
A markába nevetett. Hátra néztem, hogy megnézzem miért. Az egyik munkás épp felemelt egy elektromos fúrót és az ágyéka elé emelte. Körkörös mozdulatokat szimulált miközben előre hátra mozgatta a csípőjét. Hülyeség volt, de a többi ember nevetett rajta. A vékony, arany karperecemet piszkáltam, ami születésnapi ajándék volt Apától. Tiffany és én nem mindig jöttünk ki egymással, de eszem ágában nem volt őt itt hagyni ebben a veszélyes helyzetben. Ezek az emberek nagyok és piszkosak. Idegessé tesznek.
Azt hittem, Brad hívására vársz.
Tiffany már beszédre nyitotta volna a száját, valószínűleg, hogy megmondja kotródjak el, de aztán mégsem szólalt meg.
Mennem kell – mondta a férfinak miközben elviharzott.
Hé, várj! – szólt utánunk.
Felmentünk a kikövezett beton feljárón egyenesen a bejárati ajtóhoz. A szüleim háza nem volt egy kastély vagy ilyenek, de az osztálytársaim mindig ámulva néztek körül valahányszor átjöttek. A pálmafákkal, a tökéletesen lenyírt gyeppel és egy három autós garázzsal a mi kis kétszintes otthonunk tökéletesen beleillett az előkelő Newport Beachi környék látképébe. Kecses ívben húzódott a zsákutca végén, medencével az udvaron, annak ellenére, hogy a part alig tíz perc autóútra volt.
Miért álltál szóba vele? – kérdeztem Tiffanyt. – Nem szabadna.
Elmondod Apának?
Megmondta, hogy tartsuk magunkat távol, Tiffany miért nem hallgat rá sosem? Vagy akárki másra, aki jobban tudja a dolgokat, mint ő? Ha felhozom, azzal csak háborút szítok a vacsora asztalnál.
Nem.
Jó. – Kinyitotta a zárat. – Probléma megoldva.
Másnap Tiffany teljesen megfeledkezett rólam. Egy óra várakozás után felvettem a táskámat és hazabotorkáltam. Hőség volt odakint, de a nyárnak forrónak kell lennie, így jól esett. Pár mérföldre voltunk a parttól, így ért minket egy kis szellő, és a környék, ahol laktunk biztonságosnak számított, még Apa elvárásaihoz képest is. Akár csukott szemmel is haza sétálhattam volna. Itt nőttem fel, felfedeztem már minden zig-zugot, repedést, barátokkal, akik jöttek és mentek az évek során, baseballoztam a zsákutca végén, és egészen Reynoldsék faházáig futottam, mikor négyest kaptam egy matek tesztre. Mindezektől eltekintve, ha nem hunynám le a szemem is tudnám, hogy hazaértem az építkezés árulkodó zaja miatt. A szívverésem az egekbe szökött, ahogy közeledtem.
A tegnap esti vacsoránál Anya megkérdezte miért nincs a kezemen a karkötő, tekintve milyen ritkán veszem csak le. A legvalószínűbb magyarázat erre az volt, hogy elvesztettem, miközben tegnap babráltam vele. Apa figyelmeztetett, hogy drága darab, mikor nekem adta.
Végig lesütöttem a szemem, nem mintha lett volna a férfiaknak oka pont engem kinézni. Egy pár évvel ezelőtt Anya azt mondta, hogy néhány év és pont úgy fogok kinézni, mint a nővérem. Nos ez a nap még nem jött el. A végtagjaim túl nyurgák voltak, a mosogatóvízre hajazó szőke fürtjeimnek pedig semmi fényük. Még melleim sem voltak. Anyum tizenhét éves korában kapta meg őket, és folyton azzal nyugtatott, hogy nekem is eljön majd az időm. Visszakövettem a lépéseimet onnan, ahonnan tegnap Tiffany leparkolt a mocsokba, lehajoltam aranyra utaló jeleket keresve.
Hello – szólt az egyik munkás. A hangja olyan mély volt, hogy lilabőr szaladt végig
rajtam belülről, már ha ez egyáltalán lehetséges.
Megtaláltam. Tessék.
Nagyon lassan megfordultam. Az előttem lévő hatalmas kéz körmei alatt mocsok, a kis dombocskákon pedig ott tekeredett az én törékeny aranyláncom.
Értékesnek tűnik – mondta.
Hunyorogva néztem fel, fel, fel végig rajta. Két koncepció élt a fejemben, ha a férfiakra gondoltam. Az egyik az Apám korabeli férfiak, mint a tanáraim is, és a fiúk, akikkel egy suliba járok. Ez itt egyik kategóriába sem illett bele. Ő nagyobb volt, mint az Apám, még az igazgatóhelyettesnél is, pedig ő a legmagasabb ember, akit ismerek. Nem nagyon tudtam kivenni a szemét a sisakjától, így hát az arca többi részét figyeltem. A fekete borostája már majdnem elrejtette a fogait. Az orra markáns, egy igen észrevehető puklival.
Igen az – válaszoltam.
Átnyújtotta. A szénszürke pólójának ujjai a varrásnál kissé szakadtak voltak. A karjai akár Apám fegyverei, amit az irodájában tartott - kemény, határozott, hidegrázósan erőteljes. Minél jobban tiltott Apám a fegyvereitől - amiket gondosan üveg mögé zárt - annál inkább meg akartam érinteni, csakhogy érezzem milyen érzés.
Egy millimétert sem mozdultam, a szívem egyre szaporábban vert.
Semmi baj – mondta, majd biccentett – Biztonságos.
Kinyitottam a kezem. Beleöntötte a kezembe a karkötőt, én pedig zsebre vágtam. Levette a sisakját. Egy piros kendő fonta körbe a fejét, de úgy tűnt nem sokat használt; sűrű, fekete haját nem tudta kordában tartani. Ahogy felhúzta a pólóját, hogy megtörölje a halántékát, megpillantottam a kemény, kocka hasát, és a finom kis fekete szőröket. Rögtön vissza is engedte a pólóját, bár én úgy is elfordítottam a tekintetem.
Ne haragudj – mondta.
Mégis miért? – kérdeztem a járdát.
Ha zavarba hoztalak.
Levette a kendőt a fejéről, és inkább azzal törölte meg az arcát. Elkenődött kosz tarkította napbarnított bőrét. Csak rontott a helyzeten. Most már jobban láttam a szemét, sötétbarna, világos pöttyökkel, amiket a nap sugarai épp oly színűre festette, mint az aranyláncom a zsebemben. A gyomrom görcsbe rándult. Zavarba hozott, és a tény, hogy ezt ő maga is tudja csak ront a helyzeten. Elővett egy doboz cigit a farzsebéből, majd a tenyeréhez ütötte.
Meg kéne nézetned a csatját – mondta, miközben elsétált.
Egészen a bejárati ajtóig sétáltam, mikor eszembe jutott, hogy nincs nálam a lakáskulcs. Láttam is a képet magam előtt, ahogy ott pihen a telefonom és egy kupacnyi Sassy magazin között. Eszembe sem jutott, hogy magammal kéne vinnem reggel. Miért is kellett volna? Tiffanyval kellett volna hazajönnöm. Még a kert felöli bejárat is zárva volt. Apa extra nagy figyelmet fordított, hogy biztosítsa a házat, amióta elkezdődött az építkezés.
Visszacsoszogtam a feljárón a járdáig, leültem, és elővettem a könyvemet. Valahogy éreztem a férfi tekintetét rajtam. Nagyon vissza akartam nézni. Imádtam a barna szemeit, hogy olyan ijesztő, mégis valami kedveset tett értem. Háromszor olvastam el ugyanazt a bekezdést, de még így sem tudom miről szól, így feladtam a próbálkozást, majd felpillantottam. Egy téglafalon ült, ami körbe vette a területet, a keze körbe fonta a gyújtót, ahogy meggyújtotta az ajkai közt rabul ejtett cigarettát. Nem nézett rám.
Rájöttem, mi az, ami zavart ez idáig. Meg sem köszöntem neki, hogy visszaadta a karkötőmet, és ez neveletlenség. Becsuktam a könyvem, és felkeltem. Ezúttal igenis nézett, ahogy felé sétáltam az utca mentén.
-Köszönöm – mondtam a járdáról.
-Mit?
Az egyik hónom alá csaptam a könyvem, majd elővettem a karkötőt a zsebemből, és megmutattam neki.
Meg is tarthattad volna, és nem is tudtam volna meg.
Mégis mihez kezdjek egy női ékszerrel? – kérdezte.
Oda adhatod a barátnődnek. – Úgy tettem, mint aki nagy üggyel bajjal a lánc
elrakásán ügyködik, hogy még véletlenül se lássa rajtam a pirulást. Minél tovább maradt csöndben, én annál idegesebb lettem. Sejtelmem sem volt, miként érintette ez a kijelentés. Nem bírtam ki, végül ránéztem.
Vagy anyukádnak, esetleg a testvérednek.
Ha megtartottam volna a karláncodat, valószínűleg már bevittem volna a zaciba.
A melegség hirtelen elöntötte a mellkasomat, majd felkúszott az arcomra. Zacsi? Ha eddig nem látott elpirulni, most itt volt a tökéletes alkalom. Persze tudtam mi az a pornó. A fiúk a suliban folyton azzal büszkélkedtek, hogy néznek ilyesmiket. Apám rendszeresen járatta a Playboy magazinokat. De miféle dolgokat árulhat egy ilyen bolt?
Kizártad magad? – érdeklődött.
Közelebb léptem.
A nővéremnél vannak a kulcsok.
Bólintott. Nem tudtam hova tenni. Hisz idősebb, és sokkal nagyobb volt, szinte már-már elérhetetlennek tűnt, de így is beszélgetni akartam vele. Még mindig a cigarettájával babrált.
Mit olvasol?
Feladtam a próbálkozást a láncom csatjával.
Az Érik a Gyümölcsöt.
Ez az amelyik a farmerekről szól?
A gazdasági világválság utáni „nagy depresszióról”
Miért pont ezt választottad?
Mert ez volt a következő a listán.
Összeráncolta a homlokát.
A listán?
Közelebb léptem hozzá, közben próbáltam egybe tartani a karláncom.
Kötelező nyári olvasmányok.
Eloltotta a cigit, amit az előbb gyújtott meg.
Le akarsz ülni?
A fal épp annyira volt magas, hogy neki a derekáig ért, de nekem, pont elég magas volt ahhoz, hogy ne égessem le magam azzal, hogy megpróbálnék rá felmászni.
Inkább állok.
Szóval ez a lista…sorba végig mész rajtuk? – kérdezte.
Mi van akkor, ha épp máshoz van kedved?
Volt bárki is valaha olyan hangulatban, hogy a „nagy depresszióról” olvasson? Ez a puhakötésű olvasmány kissé több időmbe telt elolvasni, mint bármelyik más könyvet, és nem csak azért, mert közel ötszáz oldalas. Nem gondoltam még arra, hogy másként kéne kezelnem ezt a listát.
Azt hiszem megpróbálkozhatom valami mással is.
Nem szórakoztat?
A szám rögtön kiszáradt, ahogy eszembe jutottak a hosszú leírások országokon át
tartó utazásokról, aszályról, a porról.
Elég sok az…információközlés.
Tedd félre egy kis ideig. Próbálkozz meg valami mással. Talán olyannal, ami nincs a listán.
Nem lehet. A suli hat hét múlva kezdődik, és még jócskán van könyv ezután.
Még mindig megteheted, amit én csináltam, és megnézheted a filmet.
Kiakadtam.
De hát azt nem tehetem!
Mégis miért nem?
Mert az csalás.
Hm.
A zsír-foltokkal tarkított farmerja szára súrolta kopott csizmája alját. Mégis kik azok, akik ilyen hosszú lábakkal rendelkeznek? A pólója már százszor ki lehetett mosva, olyannyira kikopott már, hogy alig bírtam kivenni a szivárvány mintát rajta.
Hunyorogva olvastam.
Mi az a Pink Floyd?
Micsoda?
Rám pillantott, majd a pólójára, egyik kezével kifeszítve az anyagot.
Egy banda. Még sosem hallottál róluk?
Megráztam a fejem és éreztem, hogy az arcomat ismét forróság öntötte el. Meg sem kellett volna kérdeznem. Tiffany volt az, aki ismerte a legújabb bandákat, megnézett minden videó-klipet, és én próbáltam vele lépést tartani, de olyan sok volt. A Nirvana volt Tiffany kedvence. Miért nem tudott volna Nirvana felsőt felvenni? Az ő számaikat valamennyire ismerem – épp eleget hallottam már a falon keresztül.
Nemigazán hallgatok rádiót.
Én sem. Nagyon sok rossz dolog van a nagyvilágban.
Elmosolyodtam. Tiffany odáig volt a CD gyűjteményével. Azt vallotta, ha nem szereted a zenét, azzal gyakorlatilag elismered, hogy egy lúzer vagy. Mindenkinek volt véleménye a legújabb bandákról vagy valamilyen underground zenekarról, vagy épp a „nyár slágeréről”.
Játszom egy kicsit zongorán – mondtam. – De lehet, hogy abba fogom hagyni.
Mégis miért?
Nem vagyok valami jó. Meg amúgy is. A nővérem mindig azt mondja, hogy a
zongora a strébereknek való.
Tanulmányozott egy darabig, majd a szüleim háza felé bólintott.
Tegnap. Ő a nővéred volt?
Hát persze, hogy Tiffanyról akart tudni. Hamarabb is gondolhattam volna rá, hogy
miatta áll szóba velem, de valamiért mégsem jutott ez eszembe. Egészen biztos, hogy Tiffany korú lehet, de mégis sokkal érettebbnek tűnik.
Bólintottam.
Tiffany. Biztos randizna veled.
Tényleg? Miből gondolod?
Elég sok fiúval randizik.
Nehéz, fekete szemöldöke lezuhant.
Mégis honnan tudod kikkel randizik?
Elmeséli.
Mit mesél el?
Hát, hogy ki jön be neki, meg ilyenek.
Meg ilyenek…
Egy morgás kíséretében hátra nyúlt a farzsebébe, elővett még egy szál cigit, majd a szájába vette, anélkül, hogy meggyújtotta volna.
Ki kéne maradnod a nővéred magánügyeiből.
Leesett az állam. Pontosan úgy hangzott, mint az Apám, kivéve, hogyha Apám mondja az parancs és nem javaslat. Tiffany magánügyét Apa épp olyan mocskos dolognak festette le, mintha csak a szemetesben kellene keresni, mert oda való.
Nézd csak meg.
A cigi lustán hajladozott az ajkai között ahogy lenézett a lábamra.
Megint elejtetted.
Követtem a tekintetét a mocsokba, ahova a láncom esett. Francba. Felvettem, majd megpróbáltam újra felvenni.
Na gyere ide – mondta – majd én megcsinálom.
A számon keresztül lélegeztem.
Mi?
A csat – mondta.
A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy felém intett. Tettem néhány kísérleti lépést, és kinyújtottam a karomat rajta a bizonytalanul lengedező láncommal. A meg nem gyújtott cigarettát a szájából a füle mögé tette, majd felém hajolt, és az alsókaromat tenyérrel felfelé fordította. Egy kézzel porrá zúzhatná a karomat, ebben biztos voltam. Már hogy a két végét a hatalmas ujjai közé fogja, az bele telt néhány próbálkozásba. Hunyorgott, morgott az orra alatt. Érdes tenyere súrolta vékony bőrömet a csuklómon, mígnem libabőr nem futott végig a karomon, és belsőm pattanásig feszült. A lánc két vége folyton kicsúszott az ujjai közül.
A térde a bordáimat súrolták. Összerándultam.
Ne haragudj – szabadkozott.
Egész biztos voltam benne, hogy némi több erőfeszítéssel nagyobb szerencsém lenne a
csattal, mint neki, de nem akartam, hogy abbahagyja. Egy ismeretlen bizsergő érzés arra kényszerítette a pihéket a hátamon, hogy peckesen ágaskodjanak. Nem mintha nem lett volna már olyan, aki tetszen. Mint a barátaim, én is totál elvörösödtem, mikor egy végzős odaköszönt a folyosón. Rám is rám tört a szédülés érzése, mikor olyasvalakinek, mint Corbin Swenson, a suli legnépszerűbb srácának feltűnt a mi asztalunk létezése is az ebédlőben. De a fiúk a suliban csak ennyik voltak, fiúk. Tiffany kedvenc időtöltése a sztárok posztereinek újságból való kitépkedése, és falra ragasztása – Andrew Keegan, Luke Perry, Kurt Cobain – de ez a pasi épp annyira érdemelt egy helyet a falon, így izzadtan, mocskosan, csendesen.
Megragadott, a napbarnított keze már majdnem teljesen beborította hófehér karom.
Ne mozogj.
A vele egykorú és méretű férfiak sosem voltak hozzám ilyen közel. Meg sem mozdultam. Ebben egészen biztos voltam.
Végre sikerült összekapcsolnia a végeket.
Na milyen?
Megráztam a kezem, hogy meggyőződjek róla, eléggé rögzítve van.
Szerintem jó.
Sokszor jössz haza gyalog az iskolából?
Tessék?
Fejével a táskám irányába biccentett.
Nem gyalog jöttél?
Ma fordult elő először.
Fejét hátra döntve, orrát gondosan kikerülve nézett le rám.
Talán nem kéne egyedül sétálgatnod a suliból. Meg úgy egyébként sem.
Nem fer, még nincs meg a jogsim.
Csizmájának sarkát a téglafalnak ütögette, s közben mindenhová nézett, csak rám nem.
De elég idős vagy hozzá?
Kényszert éreztem, hogy visszakérdezzek ő hány évesnek gondolt, és a végére tudjam
biggyeszteni az „és te?” kérdésem, de mi van, ha túl fiatalnak tippel? Hirtelen megbántam a mai napi póló választásomat. Magas nyakú, fehér pamut, kerek, sárga smileval a közepén. Még egy lemezboltban vettem, így nem számított igazán gyerekesnek, kivéve – tört rám a felismerés – ha egy gyerek viseli. Tiffanyn biztos jobban mutatott volna, de én elöl lapos voltam. Most hirtelen az az egy év egy örökkévalóságnak tűnt, hogy megnőjjenek a melleim.
Elég idős vagyok… - válaszoltam. Úgy nézett rám, mint aki várja, hogy
folytassam.
Tizenhat vagyok, de kell egy konkrét óramennyiség a volán mögött a szüleimmel.
Tiffany engedéllyel rendelkező sofőr volt, így el tudott vinni bárhova, de már volt neki két gyorshajtása és egy kisebb koccanásos balesete. Nincs az az Isten, hogy Apa engedje, hogy ő tanítson vezetni. Áthelyeztem a súlyt a másik lábamra.
Elkezdtük, de nem nagyon volt időm manapság.
Neked, vagy a szüleidnek?
Már épp válaszolni akartam, mikor meggondoltam magam. Apa legtöbbször este hétig
dolgozott. Anya valószínűleg épp egy házat mutat be valakinek, vagy egy megbeszélésen van. Most lett volna időm, de száz más egyéb dolgom is akad, amit csinálhatnék, például olvashatnék a listáról, tanulhatnék a SAT vizsgára vagy önkénteskedhetnék.
Mindannyiunknak sok dolga van.
Mégis mi az, ami ennyire lefoglal egy tizenhat évest?
Egyetemi előkészítő – válaszom épp ugyanolyan tónusban csengett, mint mikor
Tiffany a szokásos „duh” hangeffektussal élt.
Te tanulsz még?
Éjszakain.
Oh. Közösségi főiskola?
Igen.
Lazított a testtartásán, majd a kezeit a térdei közé vette.
Egész biztos nem akarsz felülni? Az a táska olyan nagy, mint te.
Körbe néztem, minta bárki is minket figyelt volna.
Nem hiszem, hogy menne.
Intett, hogy menjek közelebb. Miután a térdéhez értem, fogta a táskámat, levette a
vállamról, és ledobta. Egy nagy huppanással ért le a homokba, a port felhővé kényszerítve.
Jesszus, mi van ebben? Kő?
Kicipzároztam a táskám, hogy visszarakjam az Érik a Gyümölcsöt, és meg mutattam neki a tartalmát.
Még több könyv.
Ki nem találtam volna. Könnyíthetnél a terheden, mint én – a hátsózsebéből
előhúzott egy puhakötésű könyvet, ami annyira kicsi volt, hogy elfért az egyik hatalmas kezében. Elolvastam a címet - Az átváltozás.
Milyen?
A borító úgy nézett ki, mintha egy hatalmas csótány lenne rajta. Tanulmányozta,
emelgette a szemöldökét.
Hogy őszinte legyek, még nem egészen tudom. Eddig furcsa… Lejövök hozzád.
Összeráncoltam az orrom. Senki, akit ismertem, sosem hívott egy könyvet furcsának.
Az angol tanárom és az osztálytársaim mindig olyan szavakat használtak, mint absztrakt, megrendítő, metaforikus. Annyira ritkán hallott szó volt ez, hogy elkezdtem nevetni.
Bárminemű figyelmeztetés nélkül, még egy morgás vagy szó sem, hogy felkészítsen
arra, ami következik, hirtelen felemelt a derekamnál fogva és felültetett a falra, mintha csak negyvenöt kilót nyomnék.
Nos, technikailag annyi is vagyok, de nem ez a lényeg. Erős volt, csupa kosz és korom, hosszú és sovány, az arca és karjait a nap sugarai festették bronz színűre. Erőfeszítés nélkül felemelt. El is dobhatott volna, ha akar. Szerintem az sem okozott volna neki különösebb erőkifejtést, még a levegőből sem fogyott volna ki, ha a vállára kap és kilométereket kellene gyalogolnia. A késztetés, hogy közelebb üljek hozzá, épp olyan nagy volt, minthogy leugorjak, beszaladjak a házba, ahol az ilyen férfiak, mint ő csak a csajos magazinokban léteztek.
A kemény tégla nem volt épp túl kényelmes.